A cím hűen tükrözi jelenlegi helyzetemet, legalábbis félig egészen biztosan.

Mindenekelőtt nagyon szégyellem magam, hogy már lassan egy hónap is eltelt az utolsó bejegyzésem óta. Tavaly év végén abból a célból vágtam bele ebbe a blogolósdiba (szép magyar szó, ugye?), hogy egyrészt ösztönzöm magam az egészséges életmódra való törekvéseim során, másrészt pedig a témával kapcsolatos észrevételeimet is szerettem volna megosztani azokkal, akik valamilyen úton-módon az oldalra keverednek. Erre most mi van? Elhanyagoltam az egészet, amiből joggal gondolhatta bárki, hogy kész, kipukkadt a lufi, eddig tartott a fenemód nagy elhatározásom és mostanra ismét visszasüllyedtem a tévé előtti, chipses zacskók csörtéje által kísért punnyadásba.

Pedig semmi sem áll távol a valóságtól. Annak ellenére, hogy az év eleji hajrá miatti, percre pontosan kiszámolt időbeosztásomnak a blog látta a kárát, még ugyanúgy áldozok minden nap a testedzés oltárán, sőt.

A futás ugyebár az egyik legjobb kardióedzés, ami csak létezik, de azért valljuk be, egy idő után nagyon monotonná tud válni, pláne ha az ember lánya egy olyan kisvárosban él, ahol csak a házak/üzletek között, a járdán tud hódolni eme sportnak, mivel az itteni, minimális zöld terület is inkább szemétlerakóként funkcionál, szabadidős tevékenységekre tökéletesen alkalmatlan.

Ebből adódóan fogtam tehát magam és benéztem a helyi edzőterem még mindig agyonhájpolt spinning órájára. A bicajos őrülettel szemben őszintén szólva sem volt semmiféle elvárásom tekintve, hogy az előzetesen tartott röpke közvéleménykutatásom alapján az emberek fele imádattal, a másik fele pedig utálattal regélt az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól. Bebillegtem tehát az órára, ahol rögtön konstatáltam, hogy már megint egy divatbemutatónak álcázott csajbuliba vetett a sors. A levegőben tömény parfüm illat (edzésre totál bepermetezve kell menni), minden második ember kezében telefon (ha óra közben cseng a ketyere akkor majd fel is veszik és neki állnak csacsogni?) és olyan szűk edzőruhák, amikben nem értettem, hogyan lehet egyáltalán levegőt venni. Ne értsen félre senki, én sem kinyúlt pólóban és mackónadrágban tettem tiszteletem, de azért a trendnél nálam elsődlegesebb szempont volt a kényelem.

Amikor pedig egy nyafka "cijjasztok csajszikák" (ragadjak a székhez, ha nem így mondta) üdvözlés kíséretében megérkezett a cirka 20 éves, a törzsközönségéhez hasonlóan nagyon divatos edzőnő, végképp éreztem, hogy nekem ez az első és egyben utolsó órám itt. Maga az edzés önmagában véve nem lett volna rossz, ha a nőci nem nyomatta volna végig a süket dumát, amivel a fene nagy jókedvet próbálta elérni. Lehet bennem van a hiba, de szerintem az olyan kifejezések, mint a "széles mosolyt kérek, hadd lássam, gyerünk", "ujjongjunk, hajrá!" és társai nem a jobb edzésmunkára kényszerítik az embert, hanem arra, hogy egy idő után már önkéntelenül is azt keresse, hová akaszthatná fel magát a teremben (de csak a visítozó p*csa után).

Mikor végre vége lett már megszületett a fejemben az elhatározás, hogy inkább futok egy órát megállás nélkül a futópadon, mint hogy még egyszer ezt el kelljen viselnem.

Másnap felüdülésként hatott a súlyzós edzés, esküszöm a "cuki szpining" után még a vasakat is szépnek láttam.

Jövő héten pedig megyek kick-box aerobicra. Az órát egy több, mint tizenöt éves harcművész múlttal is rendelkező edző tartja, remélem kemény lesz, mint a dög, a többi résztvevőt pedig nem az fogja a legjobban érdekelni, hogy az izzadtságtól elmosódik a sminkjük.

illusztráció: buzzfeed